Argentína – Gleccsertől vízesésig
Kezdjük egy kis történelmi áttekintéssel! Ahogy azt az elmúlt hónapban tapasztaltam, José de San Martín az első számú argentin nemzeti hős, Argentína, Chile és Peru felszabadítója. 1818-ban seregével átkelt az Andokon, ez a vakmerő és váratlan lépés nagyban segítette csatái megnyerésében a spanyolok ellen. 1822-ben volt két négyszemközti találkozója Bolívarral, amelyek után meghagyta neki Peru teljes felszabadítását, ő pedig visszavonult a politikától, majd Európába költözött. Ő Kossuth és Széchenyi egyszemélyben, Bolívar errefelé feledésbe merült.
Martín Miguel de Güemes Saltában született földbirtokos, főleg Északnyugat-Argentínában van kultusza a hős tábornoknak, aki gerillaeszközökkel is harcolt a függetlenségért. Az argentin polgárháborúban, mely jóval hosszabb volt a függetlenségi harcnál, a centralisták oldalán küzdött a föderalisták ellen, így szembe találta magát azzal a José Artigasszal, aki Uruguay legnagyobb nemzeti hőse. Róla a következő fejezetben még lesz szó.
Argentínának a huszadik században is volt egy nemzeti ikonja (nem, nem az isteni Diegóra gondolok most), akinek emléke máig élő, népszerűsége töretlen, ráadásul külföldön is ismert, nem kis részben Andrew Lloyd Webber musicaljének köszönhetően. A 33 évesen méhnyakrákban elhunyt Evita, aki eredetileg színésznő volt, nem csupán a first lady szerepét játszotta Perón elnök mellett, hanem aktívan kivette a részét az ország vezetéséből, 1951-től konkrétan alelnökként. Ezt a hagyományt Perón a harmadik feleségével is folytatta (ő is a színpadról került az elnöki palotába), aki túlélve férjét egy szűk évre Argentína elnöke lett. Isabel Perón még ma is él valahol Spanyolországban.
Argentínában 1976 és 1983 között katonai diktatúra volt, az országot a junta vezette, hasonló szörnyűségeket elkövetve saját állampolgárai ellen, mint Chilében a Pinochet-rezsim. Például sok állapotos nőt is elvittek, és a fogságban megszületett gyermekeket elválasztották az anyjuktól. A megtalálásukra a nagymamák indítottak országos tiltakozó akciókat, melyeket a demokratizálódó ország kormányai is támogatni kezdtek. A mai napig keresik ezeket az eltűnt csecsemőket, akik mostanra negyvenes nők, férfiak, és abban a tudatban élnek, hogy árvák. Minden egyes „gyerek” azonosítása országos hír Argentínában. Abban, hogy a junta csak 7–8 évig volt uralmon, fontos szerepe volt a Falkland-szigetekért (Islas Malvinas) indított sikertelen háborúnak.
Miközben lassan negyven éve lezárult, máig fájó seb ez az argentinoknak. Olyasfajta revizionizmus uralkodik az országban, mint nálunk Trianon után. A városi buszokon, random parkokban ott a szigetek térképe, alatta a tömör szentenciával, hogy az bizony argentin föld. Két merőben különböző véleménnyel találkoztam Argentínában ezzel a háborúval kapcsolatban. Az egyik szerint a junta annyi pénzt lopott ki az ország kasszájából, hogy kellett valami látványos, drága vállalkozás. Különben miért pont 1982-ben döntöttek az 1833 óta (150 éve!) brit uralom alatt álló szigetcsoport elfoglalása mellett? Addig nem volt fontos vagy sürgős? Így lehetett azt mondani a népnek, hogy hadi költségekre ment el az a rengeteg lóvé. A másik szerint ha még két hétig tart a konfliktus, akkor argentin győzelemmel zárul, és nem kellene útlevél a szigetek meglátogatásakor. És hogy a galád Chile segítette a briteket.
A Falkland-szigeteki háború 1982 áprilisa és júniusa között zajlott Argentína és Nagy-Britannia között. Az argentinok hadüzenet nélkül foglalták el a partoktól 483 kilométerre található, pár ezer lakosú szigeteket, majd a megérkező brit csapatok visszafoglalták őket. Úgy tűnik, a junta tényleg hitt abban, hogy a britek nem támadnak vissza, és ezzel a manőverrel növelhetik a népszerűségüket. Nem így alakult. De Argentína azóta is fenntartja területi igényét, dacára annak a 2013-as népszavazásnak, ahol 92%-os részvétel mellett 99,8%-os arányban az Egyesült Királysághoz tartozás mellett döntöttek a helyiek.
Argentínát átszelő utamat jellemezte valamiféle evolúció. Kisebb, turistáktól benépesített településektől (El Calafate, El Chaltén) jutottam el Buenos Aires metropoliszáig, 18–24 órás buszozásoktól a másfél órás repülésekig. Patagónia természeti csodáitól egy világváros nyüzsgéséig – már ha ezt fejlődésnek tekintjük. Megszoktam és megszerettem ezt az országot, mely Chiléhez hasonlóan Dél-Amerika fejlett országai közé tartozik, egy európai számára otthonosabb, ismerősebb hely, mint Kolumbia, Ecuador vagy Peru. Viszont jóval olcsóbb Chilénél, még annak a turistának is, aki nem készül fel az argentin peso körüli bonyodalmakra. A magyart is verő itteni infláció (tavalyhoz képest 107%) egyrészt sajnálatos módon nem különleges esemény az ország közelmúltjában, másrészt a kormányt unortodox lépésekre késztette. A lakosság havonta csak a megszabott kis összeget válthatja megbízható valutára, így a hivatalos árfolyam mellett kialakult egy nem hivatalos is, ahol majdnem kétszer annyi pesót kapsz a dollárodért, euródért. Így te is jól jársz, ők meg extra valutához jutnak. Sok turista tehát online pénzt küld magának, melyet a Western Unionnál a nekik kedvező árfolyamon vehetnek fel pesóban, melynek a feketepiaci értéke jelenleg megegyezik a forintéval. (Nekem nagyon könnyű volt így felmérni az árakat.)
Ennek a módszernek két hátránya van: hatalmas sorok alakulhatnak ki a WU-fiókok előtt, és az is könnyen megeshet, hogy kifogynak a pénzből. Ez meg sok bosszúságot és időveszteséget okoz az utazóknak. És mivel Argentínában a legnagyobb címlet még mindig az ezres (a kétezres már tervben), hatalmas köteg pénzeket vagy kénytelen tárolni. Viszont kitapasztaltam a kártyás fizetést is. Visával egyből a nem hivatalos árfolyam játszik, Mastercarddal 3 munkanap után érkezik a visszatérítés. Azt nem tudom, ki fizeti a különbözetet, de szinte biztos, hogy nem a bankok jótékonykodnak.
A foci és Evita mellett Argentínáról a magyaroknak még a steak juthat eszükbe. Az argentin marhák húsa tényleg verhetetlen, a jószágok szabadon legelnek a hatalmas kiterjedésű ország legelőin. A hentesek másképp darabolják a húst, melynek a megsütése nemzeti sport, identifikációs kód. Az argentinok tényleg mindenhol húst sütnek: voltam szabadtéri koncerten, ahol alkoholt nem árultak, de minden árus saját grillt üzemeltetett, plázabeli gyorsétteremben sült mindenféle hús meg kolbász, a füst elvezetését is egész jól megoldották. Parrilla (olcsó hússütöde, komolyabb lacikonyha) mindenhol van, és hát a minőségre és a mennyiségre sehol sem lehet panasz. Az árakra pedig végképp nem, egy nagy darab sült húst körettel 3–4 ezer forintért megkapsz. Amihez passzol valamelyik mendozai vörösbor, kétezerért étteremben (!) egészen kiválót kapsz.
Az argentinok a matéval is függőségi viszonyban vannak, mellette pedig kifejezetten édesszájúak. Sok szállásom reggelije bővelkedett az édes süteményekben, nem beszélve a dulce de leche nevű krémről, melyet kenyérre kenve, sütik töltelékeként használnak. A dulce de leche latin-amerikai gasztronómiai specialitás: nádcukorral készült karamellizált tejkrém. Állagában és cukortartalmában leginkább a Nutellához hasonlít. Míg borokban egy polcon vannak Chilével (Mendozában két biciklis borkóstoló túrámon is meggyőződtem erről, sőt Cafayafe vidéke is komoly szőlészetekkel dicsekedhet), sörök tekintetében valamelyest lemaradtak. Ez szerintem a kézműves sörök nagyon szűkös elterjedésével magyarázható, bizonyos régiókban szinte teljesen hiányoznak a boltokból, éttermekből.
Két hónappal a világbajnokság megnyerése után voltam Argentínában. Mindenhol emlékeztetett valami a nagy sportsikerre: a falakon Messi Maradonával együtt fogja a trófeát, vagy épp mintha átvenné tőle a megváltói szerepet. Rengeteg ember válogatott mezt visel (nők és gyerekek is), elsöprő többségük Messiét, népszerűségben a kapus, Dibu Martinez a második. Gyorsan mémesedett és kommercializálódott Messi beszólása a hollandok elleni meccsről, sok pólón köszönt vissza. Közhely, de a foci Argentínában tényleg más szférában mozog, pedig én is egy futball-fixált országból jövök, tudom, hogy mi a rajongás. A Boca Juniors (az itteni Fradi) stadionjának környéke finoman szólva nem Buenos Aires legszebb és legbiztonságosabb része, mégis belengi és más fénytörésbe helyezik a csapat iránti feltétlen szeretet lépten-nyomon látható megnyilvánulásai. Sajnos nem sikerült kijutnom egy bajnoki meccsre, de hátha ezt a szintén fociőrült braziloknál tudom pótolni.
Patagónia argentin része csodálatos, leírhatatlan természeti csodákat láttam ott a hatalmas Perito Moreno-gleccsertől kezdve a Cerro Torre és a Fitz Roy csúcsain keresztül Bariloche tóvidékéig. Ebben az időszakban majd’ minden nap túráztam, miközben azon gondolkodtam, hogy az elém táruló látványok hogy lehetnek a fényképeken is annyira csodálatosak. Ez az érzés ismétlődött meg az ország északnyugati részén, Salta városának környékén, ahol négy nap alatt színes hegységeket, kaktuszokkal teli sivatagot, lenyűgöző medencéket és egy hatalmas sómezőt is láttam. Arizona és a Grand Canyon legjava a világ egy alig ismert szegletében, amit vétek lett volna kihagyni.
Azt hittem, Santiago lesz a kedvenc dél-amerikai fővárosom, de Buenos Aires megelőzte. Azzal tudott a chilei kolléga fölé kerekedni, hogy sokszínűbb, több arcát mutatta, mint a legtöbb általam ismert város. Szűk, magas házakkal szegélyezett belvárosi utcák és széles sugárutak, ahol a budapesti bérházak átlagban két emelettel magasabban köszönnek vissza, és a legszebb párizsiakkal vetekedő békebeli kávéházak. Illetve egy színházból kialakított gyönyörű könyvesbolt, az El Ateneo Grand Splendid. Boca ’nyócker’ városrész egyetlen turistás utcája, a színes házikókból álló Caminito, körülötte a futballcsapat kék-sárgája uralta külvárosi lepukkantság. Puerto Madero, a kikötői negyed felhőkarcolói, dzsentrifikálódott rozsdaövezete menő éttermekkel és food truckokkal. Palermo városrész elegáns, gazdag része a MELBA múzeummal, számos városi parkkal és nagykövetségeknek otthont adó villákkal. A Serrano tér hipszter környéke butikokkal, hangulatos utcákkal, bárokkal, éttermekkel. Esetleg San Telmo menő ócskapiaca szabadtéri tangózással, milliónyi kézműves termékkel és kajáldákkal zsúfolt csarnokával. Vagy a város jelképénél, az obeliszknél egymást keresztező sugárutak fényreklámokkal, színházakkal, éttermekkel, éjfél után is korzózó tömegekkel a helyi Broadway flaszterén.
Argentínától egy lélegzetelállító, de turistákkal teli hely meglátogatásával búcsúztam. Az ország északkeleti részén felnyúlik Brazília és Paraguay közé, a hármashatárnál pedig ott van az Iguazú-vízesés. Argentin oldalról lehet többet és közelebbről látni, de a brazil oldalról is nagyon érdemes megcsodálni a 270 zuhogó zavarba ejtő sokaságát. A klíma szubtrópusi: nem vagyok egy izzadós típus, de itt facsarni lehetett volna a ruháimból a verejtéket. Az Iguazú folyó a nemzeti park területén, a vízesések előtt kiszélesedik, szélessége eléri az 1500 métert, ám a vízesések szélessége már 2700 méter. Gondosan megépített gyalogos felüljárók (olyanok, mint az ország déli végében található Perito Moreno gleccsernél) és egy félóránként közlekedő kisvasút segítségével lehet több irányból rátekinteni a vízesésekre. Túrázni is lehet a szubtrópusi őserdőben, ami alatt könnyű összefutni a koatikkal, amelyek annyira pimaszok, hogy harapnivaló reményében a turisták táskájába is belenyúlnak. A fákon majmok ugrálnak, tukánok is vannak, de én nem láttam őket. Kölyök kajmánokat, teknőst, jól megtermett fekete halakat, különleges madarakat, óriáshangyákat és ezernyi színben pompázó pillangókat viszont igen. Ilyen színes állatseregletet az Amazonas-túrám óta, ennyi turistát pedig egész utam során nem láttam. Vajon mit hoz a dél-amerikai ősz?
(Az útirajz első, kolumbiai része itt olvasható, a második, ecuadori itt, a harmadik, chilei pedig itt.)
Hozzászólások